Árnyék

Szellemünk erejét hatalmas hittel és lelkesedéssel kell önmagunk árnyéka ellen bevetnünk. Ott, ahol a félelmeink és a rögeszméink tanyáznak, minden erőnket latba kell vetni ahhoz, hogy a szükséges áttörést el tudjuk érni. Blokkjaink kivetülései sokkalta nagyobb teret sötétítenek be, mint elképzelni tudunk, de nem kell megijedni ettől, mert ezt nevezik élettapasztalatnak. A rémületünk is csak azért van, mert azt hisszük, hogy ezekkel a rémképekkel együtt kell élnünk létezésünk végestelen végéig. De ez hülyeség. Választhatjuk azt is, hogy felfogtam, megértettem, elhelyeztem a tudástáramban és el is engedtem várva a következő tapasztalást. Ebben a formában egyfelől könnyítünk az elménk által irányított kezünk (akaratunk) remegésén, másrészről a kézben tartott lámpásunkkal is egyre nagyobb területet tudunk visszaszerezni a saját árnyékunkkal terhelt életkörülményeinkből.

Gondolatmentesítés

Az intuíció korában el kell engedjük az elmének azon törekvését, hogy végeláthatatlan ciklusban rágódjon a múlton és tervezgesse a jövőt. Azért van erre szükség, mert rengeteg tennivaló vonzza a figyelmünket a jelenben. A dolgainkat pedig csak akkor fogjuk tudni kielégítően elvégezni, ha kikapcsoljuk a leggyengébb láncszem elemzésre, döntéshozásra való vágyakozását vagy azon törekvését, hogy terminátornak alkalmazzon minket a tervezés és a végkifejlett közötti időtérbe.

Az intuíció korában a figyelem és a fókusz a mostra irányul. Nincs semmi okunk ettől eltérni vagy ebből kilépni. A tennivalóink, a feladataink önmagukat rangsorolják fontossági sorrendbe és nem az elme által szükségeszerűnek vélt módon történnek meg. Az elme kikapcsolásával több időnk és energiánk marad arra is, hogy élvezzük is, amit teszünk, és jól is végezzük el mindet. Az aggodalmaink is csökkennek, mert fontossá válunk mások számára, a munkáltatónak pl, hiszen kiváló munkát végzünk. Lesz időnk másokra is figyelni, életünkből is mind nagyobb képet tudunk majd befogadni és meglátni. Ez további segítséget jelent abban a vonatkozásban is, hogy előre meglátjuk majd a kedvezőtlen kimeneteket, fel tudunk azokra készülni és nem reagálunk az életünkre, hanem tegyük a dolgunkat. Gondtalan gondolatmentességben. A mostban.

Napi Szösszenet

Az emberi lény része az egésznek, amit Univerzumnak nevezünk. Önmagát, gondolatait, érzéseit – a tudat valamiféle optikai csalódásaként – úgy érzékeli, mintha azok elkülönülnének a mindenség többi részétől. Ez a téveszme egyfajta börtönt jelent: személyes vágyainkra korlátoz bennünket és arra, hogy néhány közelálló embert szeressünk. Az a feladatunk, hogy a kört tágítva kiszabadítsuk magunkat ebből a börtönből és a kör magába foglaljon minden élőlényt, a természet teljes egészét a maga szépségében.

Albert Einstein

Napi Szösszenet

A nagyon gazdag apa egy napon elvitte fiát országot járni, azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegényen élnek az emberek. Néhány napot töltöttek egy nagyon szegény család farmján. A hazafelé vezető úton az apa megkérdezte a fiát, milyennek találta az utazást?

Nagyszerű volt apám.

Láttad, milyen szegények az emberek?

Ó, igen.

Akkor meséld el nekem, mit tanultál az utazásunkból!
Láttam, hogy nekünk csak egy kutyánk van, nekik 4. A mi úszómedencénk a kertünk közepéig ér, az ő tavuk végtelen. Nekünk importált lámpásaink vannak, nekik a csillagok világítanak éjjelente. A mi udvarunk az előkertig ér, ők birtokolják az egész horizontot. Nekünk egy kicsi birtokunk van, az ő mezeik túllépnek a látóhatáron. Nekünk szolgáink vannak, ők másokat szolgálnak. Mi vesszük az élelmet, ők megtermelik maguknak. Bennünket falak vesznek körül, hogy megvédjenek, nekik barátaik vannak, akik megvédik őket.

Az apa szóhoz sem tudott jutni. A fiú végül hozzátette:

Köszönöm apám, hogy megmutattad, milyen szegények vagyunk!

Napi Szösszenet

Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárba. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda. Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger fiú egy darabig álldogált a fekete léggömb előtt, majd megkérdezte:

-          Uram elengedné a feketét is? Az is felszállna olyan magasra, mint a többi?

A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét és miközben felszállt a magasba, így szólt:

-          Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van, az emeli a magasba.

Napi Szösszenet

Isten zenéje állandóan ott szól bennünk, de az érzékek élete annyira zajos, hogy elfojtja ezt a csodálatos dallamot, mely különbözik mindattól, amit hallás után érzékelhetünk, és jóval felsőbbrendű minden érzékszervekkel felfogható valóságnál.

Mahatma Gandhi

Kérlek, igazi nevemen szólíts

Ne mondd, hogy elmegyek holnap,
hiszen már ma megérkezem.

Tekints mélyre: minden pillanatban eljövök,
hogy rügy legyek a tavaszi ágon,
hogy törékeny szárnyú, kismadárként
dalolni tanuljak új fészkemben,
hogy hernyó legyek a virág kelyhében,
hogy rubin legyek, mely benne rejlik a kőben.

Megérkezek, hogy sírjak és nevessek,
hogy féljek és reméljek,
szívem ritmusa minden élő születése és halála.

Én vagyok a tiszavirág, ki átalakul
a folyó tükrében,
s én vagyok a madár is, ki tavasszal eljön,
hogy véget vessen a kérész életének.

Én vagyok a tiszta tóban boldogan úszkáló béka,
s én vagyok a sikló is, ki csendben közelít,
majd felfalja áldozatát.

Én vagyok az ugandai gyermek, csupa csont és bőr
lábaim mint a bambuszbot, olyan vékonyak,
és én vagyok a fegyverkereskedő is,
ki Afrikában teszi pénzzé a gyilkos szerszámokat.

Én vagyok a csónakon menekülő, tizenkét éves kislány,
ki a tengerbe veti magát, miután a kalóz megerőszakolta,
és én vagyok a kalóz is, kinek szíve
még vak és nem képes szeretetre.

Én ülök a Politbüróban,
korlátlan hatalommal a kezemben,
s én vagyok az is, kinek a „vér-adósságát”
népe felé törlesztenie kell,
lassan elpusztulva egy munkatáborban.

Örömem, mint a tavasz, olyan meleg,
s az élet minden színterét virágba borítja,
Fájdalmam, mint a könnyfolyó, olyan teljes,
s megtölti a négy óceánt.

Kérlek, szólíts valódi neveimen,
hogy egyszerre hallhassam, hol sírok és nevetek,
hogy láthassam: örömem és fájdalmam egy.

Kérlek, szólíts valódi neveimen,
hogy felébredhessek végre,
és kitárhassam szívem kapuját,
az együttérzés kapuját.

Thich Nhat Hanh