Megosztás

A másoknak feltett kérdéseink és a külvilág irányába leírt, kimondott megosztásaink hozzák lendületbe azokat a megoldásokat, melyek igazán foglalkoztatnak minket. Azt a képet, zenét, írást, amit megmutatsz magadról, amit megosztasz másokkal, amilyen témák éppen foglalkoztatnak téged, az Vagy. Ami nem jön ki belőled az csupán megoldatlan kihívás, elfeledett gondolat, egy illúzió rémképe marad.

A megosztásaidra, a feltett kérdéseidre érkező válaszok és reakciók biztosítanak neked teret arra, hogy a visszajelzésekben egyrészt felfedezd önmagad bátorságát, másfelől a válaszd adó támogató nagyszerűségét. A merészséged nem csak a kitárulkozásban, a kinyilatkoztatásban van, hanem abban is, hogy a kiáramoltatásoddal másokat is inspirálsz a magadéhoz hasonló cselekedetekre. Hiszen a támogató szó vagy bármilyen formájú visszacsatolás egyben a válaszadó manifesztációja is egyben arról, hogy Ő hogy van, Ő miként azonosul a Te általad felkeltett energiahullámhoz, vagy egyszerűen csak, mi a túró van benne az ügyeddel kapcsolatosan. A lényeg, hogy lehetőséget teremtettél másoknak is a megosztásra és önmaguk megfigyelésére.

Például:

Egy Barátom veszteségeket szenvedett el az utóbbi időben és most nagy a szomorúsága. Ezt meg is osztotta velünk. Bátorság a részéről a közzététel, de egyben arra is inspirál minket, hogy a veszteséggel kapcsolatosan mi is megnyilatkozhassunk ama tekintetben, mit is jelent nekünk a veszteség élménye.

Egy együtt érző kép kitétele azt mutatja, hogy saját szemünkkel is képesek vagyunk látni és befogadni a fájdalmát. Egy fehér színű virág a fényt biztosítja a sötét órák örökkévalóságában.
Egy lassú tempójú zene az együtt rezgést, az együtt létet biztosítja a Barátnak, hogy ne érezze magát egyedül még akkor se, ha nem hagyták magára.
Ugyan ezek szóban, írásban történő megformálása még nagyobb jelentőséggel bír, még nagyobb részvét közvetlenségét tükrözik. Valódi partnerséget mutatnak a válaszadóktól.
Egy „őszinte részvét” nyilvánítás már kicsit távoli nekifutást jelent az illetőtől vagy tükrözheti a veszteségtől való félelmet, esetleg a „nem is tudom, mit mondjak” gondolatisággal. Ez nem ciki, mert egyébiránt nem is lenne szükség megnyilvánulni, a válasz csak lehetőség, nem kell minden áron belefolyni mások élményébe.
„Milyen egyedül lehet ez a lány?” kérdés, elég távoli állapotot és nagy félelmeket tükröznek vissza.

Ergorum sodrikum (ez nem jelent semmit), ha kinyílunk mások felé, egy kívülálló szemével jól megfigyeljük, milyen hullámokat gerjesztettünk, befogadjuk és el is engedjük a reakciókat, a megélt, megfigyelt és helyére került tapasztalatok birtokában képet alkotunk a továbblépésről, és megcselekedjük a problémáink feloldására a következő tökéletes lépést.

(valaki matat a záron…….hozzák az injekciót……. szép álmokat….)
hhhhrrrrkkkkk…pityipű…..